Romantikus Realisták

versek, publicisztikák, ahogy szeretjük fiatalok, kik az élet bölcsességét és értelmét keresik.

Nos. Sok féle megoldást keresünk (mindannyian). Azonban (majdnem) mindannyian (sajnos) több problémába is beleütközünk ilyenkor. Az egyik leggyakoribb, a szubjektivitás.

Hisz mindenki, aki egy probléma megoldásán ügyeskedik, szubjektíven ítéli meg az adott helyzetet. Nem pedig objektívan, ahogy ilyen helyes lenne. Vannak, akik objektívan tudnak ezekre tekinteni, de ehhez nagyon mély koncentráció és agytorna szükséges (illetve nem is. a lényeg, hogy az ember eltudjon vonatkoztatni).

Mi történik akkor, ha az ember képtelen elvonatkoztatni? Mert a legtöbb ember képtelen. Nos, ilyenkor elkezdünk védekezési mechanizmusokat gyártani. (kifogások, másra való ujjalmutogatás, felelősséghárítás) Mi történik, ha a kifogások hálójában élünk? Egy idő után annyi minden hibáztatni való dolog fog körülöttünk lebegni, hogy a végén már azt sem tudjuk, melyiket szidjuk éppen. Ennek következtében zűrzavar lép fel, pánik, félelem, majd vonyítva bekotródunk a vackunkba (amit lakásnak, otthonnak nevezünk, de valójában a megoldatlan problémák miatt nem törődünk azzal, hogy a lakásból, házból, otthont csináljunk), hogy ott tovább siránkozzunk, hogy milyen rossz nekünk.

Miért nem lehet azt mondani:
"- Hm. Hagytam magam...én vagyok a hibás, de megtanultam, hogy legközelebb ezt meg ezt nem csinálom, erre és erre odafigyelek." ??

Persze...lehet rám követ vetni, mert ez nem mindíg ilyen egyszerű (vagy mégis az?). Mind félünk konfrontálódni, figyelje meg a kedves olvasó... Ha valakit a környezetünkben mondjuk elhagy a barátnője, mit mondanak a nagy haverok? "Gyere, jól bebaszunk hétvégén, és minden fasza lesz!" - széles mosollyal az arcukon. Nem pedig: "Ülj le ide, beszélj róla, mond el, szerinted mi volt a baj, hogy működött, hogy nem?" Ó, dehogy. Miért? Mert félnek konfrontálódni, félnek a barátjuknak, haverjuknak megmondani azt, hogy "Ember, elcseszted, számos példa van rá abban, amit elmondtál. Például az előbb említetted, hogy gyönyörű rózsát vittél neki névnapjára és ő rád sem hederített, reggelre pedig a rózsa elszáradt az előszobában. Hülye voltál, hogy nem hagytad ott a francba, becsüld magad annyira, hogy ezt megmerd lépni."

A probléma megoldásához objektív nézőpont kell. Aki nem tanulja meg szubjektíven nézni a gondjait, az továbbra is a híres-hírhedt pixeldimenzióban marad.

Lucius, a Trigellinus klánból

"Nem olyannak kell leírni a világot műveinkben amilyen, nem is olyannak milyennek kellene lennie, hanem olyannak, ahogy álmainkban látjuk." (Trepljov - Csehov, Sirály)  Te milyennek álmodod a világot? Mit teszel azért, hogy ez az álom teljesüljön?
- anybody

 

 

A kérdés. Hogyan legyünk önmagunk? Hogyan éljünk teljes értékű életet? Hogyanhogyanhogyan? Először is ki kell lépnünk a saját hibáink kompenzálására gyártott kibaszott álomvilágból. Fájni fog. A lehető legjobban fog fájni. Le kell írnunk magunknak a rossz döntéseinket. A hazugságainkat. Mindenkinek vannak. Akinek nincsenek, azok Istenek. A teljes értékű élethez abba kell hagyni a kényelmes önbecsapást. A magyarázatok gyártását, hogy a rossz döntéseinkért, telljesítményünkért, lelkivilágunkért más a felelős, nem pedig mi. Csak is MI TEHETÜNK A MAGUNK ELBASZOTT ÉLETÉÉRT. Tudom, könnyű ezt leírni. A lehető legkönnyebb. Csinálni, no az már egészen más tészta.

Nincs olyan, hogy nem ismerjük fel a rossz vagy a jó helyzeteket, döntéseket. Mindenki érzi, hogy mi a jó és mi a rossz. De általában félelemből a rosszat választjuk, mert a jóhoz küzdeni kell. Szenvedni de kutyául, ráadásul a siker esélye 50%. A rossz döntésekért pedig nem akarunk felelősséget vállalni. Ilyenkor mutogatunk másokra vagy másra. Ez az önbecsapás tökéletesen andalító mechanizmusa. Milyen szép légvár... Csak egyszer kurvára össze fog dőlni. A rosszabb eset az, ha 40-50 évesen dől össze, mikor a két szülőnk közül az egyik már valószínáleg halott lesz. Akkor ki ment meg minket? Akkor nincs apu és anyu, akik önző szeretetükből kifolyólag még gyorsabban rakosgatják a légtéglákat a légváraink résén. "Jaj szegény, kicsi szivem, nincsen semmi baj, nem te vagy a hibás!"

Kurva nehéz. De megéri. Mitől leszünk boldogok? Ha feltárjuk a mocskos hazugságainkat, ha szembenézünk a félelmeinkkel, nap mint nap. Ha elbukunk, majd talpra állunk. A sikerélmény tesz boldoggá. A sikerélmény akkor is, ha elbukunk, mert megpróbáltuk, mert megtettünk érte mindent. Nem pedig vegetáltunk egész életünkben, majd a halálos ágyunkon jön a kapkodás. A bűntudat, amely önmarcangolásba csap át és teljesen megöl minket. Az álmaink feladása a legnagyobb bűn minden bűn közül, mert feladjuk. Feladjuk azt, amiből csak egyetlen egy van. Az életet. Amiből nincsen kettő. Nincs "Save game" majd "Load game".

Bámuld a tévét minden nap, majd rohanj a boltba vásárolni, szopd be a fogyasztói társadalom gennyes váladékát, ami emberből birkává formál át, aki ugyanúgy béget egy reklámra, mint a társai.

Azt hiszed könnyű? Döntsél. Lépj ki a kényelmes, megszokott világodból, mert belefásulsz, beledöglesz. Igen, megdöglesz! Nem emberhez méltó halál. Merj dönteni. A rossz döntés is döntés, ahonnan ugyanúgy előrébb lehet lépni. A legrosszabb, ha nem csinálsz semmit, ha vegetálsz. Ugorj fejest a sötétségbe! Merj! Légy bátor! Küzdj és légy harcos! A harcosok neve fennt marad, rájuk büszkék lehetünk. De a vegetálóknak nincsenek nevük. Csak egy sorszámuk. Arra pedig a kutya nem fog emlékezni.

Fel akarsz nőni? Légy őszinte, egyenes, és ha rosszul döntöttél, tartsd oda az életnek a segged, hogy jól megkúrjon. Majd vond le a következtetést és állj tovább.

Nagy léptekben ez volt.

Csernus Imre - A Férfi
olvassátok el.

Az édes érzés... Tudom a receptet :) Először is kell hozzá egy reggel, mikor sokáig alszol, Vele álmodsz. Felkelsz és úgy érzed szétrobbansz az energiától. Előző este rá kell, hogy jöjj a zenére, ami ugyanolyan, mint Ő. Kell hozzá egy barát, akinek gyermeki örömmel újságolod a felfedezésedet, majd együtt meghallgatjátok. A zene és a lélek tökéletes összhangja, harmóniája ez. Az édes érzés. Kell hozzá Ő, hogy benned éljen, legbelül, még ha Ő nem is tud róla. Kell hozzá a nap délután, mikor az utcán ugrándozva sétáltok le...Kell hozzá az, hogy ha Rá gondolsz, ragyogjon be a fény és csaljon mosolyt az arcodra. Olyan állapot ez, amikor semmi sem létezik, csak az érzés. Semmi más, nem létezik a hideg, nem léteznek az emberek, az autók, ahogy elsüvítenek melletted. Mind mind csak mellékes. Kell hozzá, hogy miközben úszol az örömben, egy ismeretlen lány, aki szembejön, rád mosolyogjon; "Lám...ő boldog! :)" Ilyenkor úgy érzed felülemelkedtél mindenen. Minden gondon, bajon, aggodalmon, rossz érzésen. Mind a múlté lesz és te csak vagy egy hatalmas éterben, ahol úszol a zene dallamán, úszol abban, hogy szeretsz. A szereteted kisugárzik, olyan mint egy mágnes... És természetesen kell hozzá, egy kis bánatos érzés, melyet vágyakozó mosoly kísér; "bár találkoznék vele csak úgy.."

Pat Metheny & Brad Mehldau - Make Peace
Ez a zene Ő, és Ő ez a zene. És én pedig én vagyok. És basszameg...boldog vagyok! :)

Lucius, a Trigellinusoktól

Állunk a felvonóban. Kopár, szűk négy fal közt. Fogunk e hányni? Raszkolnyikov. Írok, mert úgy hiszem az ebbe való menekülés felszabadít. Felszabadulás. Létezik e egyeltalán ilyen, vagy ehhez hasonló állapot? Zsarnok korban bestiák, köpönyegforgatók. Ady mondta helyesen: "Voltak korok, mikor bátran csörtettek a senkik." Ki az a senki? Mi az a kor? Hosszú combú szajhák táncolnak az ormótlan sziklákon. Bántanak minket. Mit tettünk? Ha létezik ördög, ilyenkor kacaghat. Kacag...röhög. De nem sokáig tettszeleghet önmagának.

Ránk ragyogott ma délelőtt a nap. Szabad akarok lenni, teljesen szabad. Mentes az evilági romlástól, mentes az emberektől, a magam embertelen emberiességétől. Álmodni nem szabadság, rablánc. Az álmok láncra verve tartanak fogva önmagukban. Szabad akarok lenni, mint a madár. Repülni az örökkévalóságban. Drámai véget érve tud csak az ember kiszabadulni csinovnyik voltából? Vad csokorból ontja az illatát a "kötelezettség", de a csokor nincs e önmagában elrohadva? Álmok...ugyan...áh! Az álmok megölik a hordozóját.

A kék ég végtelen voltában való létezés. Az a szabadság. Szárnyalni! Az szabadság! Gondolatok nélkül. A gondolatok közegellenállása miatt képtelenség repülni. Azok földhöz kötik az elme szabadságát. Az elméjét, mely sok esetben már nem is elme, csak egy darab csonk, amit így csúfolunk. Csúfolás. Megvetés. Érdek. Emberi mivoltunkból fakadóan velünk született tulajdonságok. Zsákutca.

Kisgyermek koromban láttam egy ház bontását. Hatalmas vasgolyóval döntögették be az oldalait. A zsákutca falát is belehet dönteni? Mit találnánk mögötte? A szabadságot? Nem az maga a szabadság, amikor valamilyen módon ledöntjük a zsákutca falát, és ami mögötte van, az az, hogy szabadság nem létezik? Ledöntötte e már valaki ezt a falat egyeltalán? Mit talált mögötte, ha ledöntötte, miért nem osztotta meg velünk?

Szárnyak. Működés nélkül törékeny, gyengéd dolgok. De a levegőben nincs nála erősebb hajtóelem. Vajon a szabadság jelképe, a szárny, miért pont a földön sétálgatva bénul meg, s a levegőben tesz szabaddá? Szárny nélkül földhöz kötött életünk stopperórája csak ketyeg visszafelé. Mennyi idő van hátra? Ki nyomta meg az időzítőt, én nem egyeztem bele, hogy megnyomják. Senki sem.

K-Pax, a belső bolygó. Hülye vagyok(vagy ti vagytok azok). Tulajdonképpen mindegy. A bizonyosság az igaz lét nemlétét illetően. Felszabadulás lenne e ez? Egy pillanat. A füst gomolyog, a lehellet sikolt. Trepljov bekaphatja.

Lucius, a Trigellinusok sarja

Amint ígértem az előző postban, íme a fogalmazás:

A helyszín nevére, ahol találkoztunk, már nem emlékszem. Egy tóparton voltunk. A Nap már eltűnni látszódott, látszat világunk látszat horizontján. 1896-ot írtak, a levegő, melyet leszippantottam, fagyos volt és képmutató. Talán még büszkeség és hiábavalóság szaga is volt. Azonban egy másik világba is beleszagolhattam. Ahol tenni akarás, csüggedés és halálszagot éreztem. Trepljov is itt lakott. Bár a tó, ami egy szürke pacára hasonlított, mégis szép volt, és a körülötte élő élőlények emlékeztették az embert az életre. Talán ezért is sétált ott ennyit Trepljov. Azért akartam vele találkozni, hogy jobban megismerjem és mert tudni akartam arra a választ: mégis miért?

 

            Egy utcai lámpa fénye alatt várakoztam rá. Mikor megláttam felém jönni én is elindultam felé. Köszönésképpen kezet fogtunk és ő megpróbált egy mosolyt villantani felém fakó arcáról. Meg is jegyeztem:
- Nem nézel ki valami jól. – Vigyorgott egyet és a maga groteszk módjában válaszolt:
- Szerinted, hogy nézzen ki egy öngyilkos? – Ijesztő volt látni  egy ilyen embert aki minden reményét és hitét elvesztette az életében. Azt hiszem ilyenkor teszi fel magában az ember a kérdést: valóban ilyen keserű ez a világ? Soha sincs happy end senki életében?

- Miért akartál találkozni velem? – kezdte a beszélgetést. Én kissé habozva még mindig az előző „poénján” gondolkodva.
- Szeretném tudni ki vagy.
- Kérdezz, ha én is kérdezhetek. – Tekintetét elfordította rólam és a távolban lévő, repdeső madarakat nézte, a tó fölött, és neki álltunk sétálni a tópartján.
- Rendben. Először is miért lőtted le azt a sirályt?
- Tény mi tény eme teremtménnyel szemben lehet, hogy kegyetlenség volt. De az a sirály én voltam!... Hacsak jelképesen is, de azt akartam lássák, ki vagyok. Megakartam mutatni, a sirályon keresztül azt, hogy a sirály szabadnak látszik, ha repül. De rabja a viharnak, azaz a társadalomnak, és áldozat. Áldozatja a preparátumgyűjtőknek, akik lelövik és megsebzik. Ezek azok az emberek, akik nem méltányolják az emberi értékeket és az ember társukat csak egy használati tárgynak vagy trófeának tekintik és ezáltal azt a személy kiüresítik, tönkreteszik, meglopják, más szóval preparátumot csinálnak belőle. Amikor megmutattam a lelőtt sirályt, vakoknak mutattam meg, és preparátumgyűjtőknek. Sajnos Nyina csak később értette meg, amit mutattam. Akkor már ő is sirály volt, akit trófeának szántak a nappali falára.
- Ez az oka hogy megölted magad?
- Talán… Tudod az élet, értelmét kerestem. Úgy gondoltam a művészet által megtalálom majd, és ezzel együtt megváltoztathatom az embereket. De nem! A művészet, csaló és hazug. Engem is becsapott. Azt súgta: - jobb lesz majd a világ, embereket mentesz meg. Aztán a saját művészetem lett az egyik gyilkosom. Már én is elhittem azt amit leírtam, hogy ez így és így lehetséges. Tündérmesék! Happy end-es színdarabok! A fényt kereső drámák! Később találkoztam a sirály Nyinával és nem volt többé fénysugár mely sütött volna rám a felhők közül. Nem volt többé repülni sem kedvem. Ha újra kezdhetném, máshogy csinálnám. Bár lehet hogy csak rosszkor voltam rossz helyen és nem találtam meg az értelmet. Mindezek ellenére úgy gondolom jobb volt így élnem, mintha csinovnyik lettem volna. Szerinted?
- Szerintem egy kereső voltál. Kutató, aki meghaladta korát. Ki kereste a szívbetegségek ellenszerét, és mikor a legsúlyosabb beteg az lett, akit a legjobban szerettél. Nagyon elcsüggedtél, és nem találtál már értelemet a létezésben. Olyan lettél, mint ez a táj: halálian szürke.
Az esti sétaközben sok mindenmásról is szó esett, majd elbúcsúztunk.

            Hazafele a sötétben a sirályokat néztem a parton, azon gondolkodva miért pont sirály? Talán mert éppolyan közönséges és átlagos, mint mi, de ha akar, tud szárnyalni? Sirályként szeretjük a rút kis kacsához hasonló történeteket. Szerintem ez jó és helyes, mert talán egyszer mindenki lehet majd hattyú.

Varga Dániel

 

Lucius, a Trigellinusoktól

Tegnap megkérdeztem egy vallásos barátomat:
- Te találsz vígaszt a hitedben?
- Mi...izé (nevet) ezt most komolyan kérdezed?
- Igen, ezt most halálosan komolyan kérdezem.
- Hát igen, vígaszt találok benne, miért?
- Akkor taníts meg hinni.

Nevettünk csak ezen mindketten, amit mondtam a végén.. Aztán ma magyar órán odadugott az orrom alá egy fogalmazást, amit még szünet előtt kellett volna beadnia. A témája "Melyik irodalmi szereplővel beszélgetnél el szívesen?"

Anton Pavlovics Csehov, Sirály című művéből Trepljovot választotta. Úgy írta le, hogy egy szürke tóparton sétálgatva beszélgetnek, a köszöntés, az egész fogalmazás hangulata zseniálisan tükrözi a Sirály lélektanát. (Ez volt az eddigi legjobb, meg is dicsértem érte :]) Miközben olvastam a párbeszédet (Miért lett öngyilkos? stb..) és felfogtam Trepljov válaszait, hatalmas megdöbbenésre valahogy magamra ismertem :S. "Dehát ez...ez éppolyanmint..Úristen!" Körülbelül ez volt a hatás. (Feltétlenül feltesszük ide azt a fogalmazást a napokban) Komolyan mondom, 5 percen át bámultam néma megdöbbenésben magam elé.

Hogy miért volt a hites dolog az elején?

Az ebédlőben, mikor ketten leültünk, hogy elfogyasszuk a sótlan levest és a túlsózott húst a túlsózott szósszal karöltve, ismételten eszembejutott ez az egész. És megint megkérdeztem:
- Vígaszt találsz a hitedben?
Majd körülbelül 20-25 percig beszélgettünk erről. A várról és a várból kémlelő főúrról, ahogy az erdőt bámulja. Szép és nagy dolgok hangzottak el. Valahogy arra lyukadtunk ki, hogy nem találok vígaszt a művészetben. Illetve így igaz, tehát valóban nem találok benne vígaszt, hiába írok bármit is magamnak. "Ha vígaszt vársz attól, amit leírsz, akkor nem kapsz vígaszt" - mondta. Nos, lehet, hogy igaza van. Épp a közepén tartottunk, amikor jöttek a többiek oda, úgy hogy nem tudtuk folytatni, pedig érdemes lett volna. Sajnálom.

Az is egy fő vonala volt a beszélgetésnek, hogy mi vagyok? Sirály vagy Trepljov. De aztán persze rájöttünk, hogy a sirály gyakorlatilag magát Trepljovot szimbolizálta. Szárnyalni akart fel felé, a fellegekbe a felhők közé. Aztán mikor betelljesedett nála a felismerés, öngyilkos lett. Erről beszélgettek ők a tóparton. És erről beszélgettünk mi, az ebédlőben és az utcán. Míly gyönyörű is az irodalom...

Salve!

Lucius, a Trigellinus klánból

Újra vissza. A hétköznapok, mocskos, szürke homályába. Ahol rothadó döghús szaga facsarja orrunkat. S az egyetlen fényt, reményt s világosságot, a hétvégéket, az erdőt, a tisztást s mindent mi vele jár könnyen lehet, hogy elnyelte a köd. A rohadó világ androméda ködének kénes szagából már lehet, hogy semmi sem emelhet ki. Szinte látom az utcán a félholtakat, ahogy rothadó lábaikkal csúsznak s másznak a szürke aszfalton egy szürke napnak szürke világában. S attól félek én is olyanná válok. Egy rothadó tetemmé.

Megyek az utálatos utcán és az emberek pofájáról lesüt a közöny, a nemtörődömség, s nem vesznek észre... Arcukat nem vidítja fel már mosolyra húzódott arcom, ha reám emelik férges szemeiket. S itt a tél a maga részecskefagyasztó hidegével, hiába öltözöm fel, átjárja a csontjaim. A rohadt csontjaim a kegyetlen hideg. Mintha hideg pengéjű kést szúrkálnának belém. A szép telihold vörösbe fordult, mint a halottak szeme. Ha egészen éjsötét van, csak akkor látod a csillagokat.

De nem. Ez csak múló állapot. A télre jő a tavasz s az erdő, a tisztás újra kivirágzik. Az emberek elkezdenek mosolyogni...Kellemes tavaszi/nyári idő lesz s a nap szikrázni fog. Ha belenézek bíztató mosolyát látom majd. De most segítenem kell. S a rothadó élőholtak között glavírozva, szlalonozva, mind mind gyorsabban futok, annak ellenére, hogy minden ember csúszómászó látványa az egyre nagyobb ólomnehezéket baszkodja hozzám.

?

Hogy ne csak nekem jöjjön el a tavasz. S ha nem csak nekem jő el, sokkal szebb tavasz lesz az, ami a tél után jön.

Lucius

Hideg van. Álmosak vagyunk.(én) Kissé remegő kézzel nyújtjuk oda a taxisnak a pénzt, majd komótosan kiszállunk, elköszönve (a taxistól). Elővesszük a kulcsunkat s beledugjuk a zárba...Elfordítjuk, halk kattanás; az út a Birodalmunk felé félig nyitva van. Fellépkedünk a néhány lépcsőfokon s fájó szívvel nézünk vissza a szunnyadó város felé.

Kulcs, kattan, birodalom, út, nyitva.

Belépsz...(az otthoné) megcsapja az orrod egy ismerős illat. Sétálsz a szoba felé s (közben) nézed a nagy ablaküvegen át a kéklő eget, minek világossága jelzi; reggel van. Bennt vagy (a szobádban). A tested itt lépked, fáradt. De a lelked máshol jár (s vele minden porcikád kívánja azt az összetett, kifinomult érzésvilágot, ahol a lelkedet hagytad). De ennek ellenére a test itt van. (Furcsa érzés ez).

Színes, feltesz, sál, illat, szagol.

Azt hittem, felkészültem arra, mi vár. (Ha beleszagolok[de nem lehet erre felkészülni{így nem}]). A szemhéjam csukott állapotban válik belülről egyfajta kivetítővé. Átszellemülök (kétségtelen). Az érzékvilág, mint egy vonatsokk, előkerül. Illat, látvány. Majd jön a hang...Ahogy dúdol, beszél, nevet. Megőrülök, nemtudom miért, de majd megveszek(toporzékolnék mint egy óvodás). S az utolsó a ranglétrán a legnagyobb hatásfokú. Amit bennt érzel(s ehónap 30-án lejegyzésre került alantabb).

Érzés, gondolat, megkönnyebbülés, leírhatatlan, leírhatatlan, leírhatatlan, leírhatatlan, leírhatatlan, leírhatatlan, leírhatatlan, leírhatatlan, leírhatatlan, leírhatatlan, leírhatatlan, nem tudtam, hogy ilyen létezik. (Pontosan 11 db. [leírhatatlan]).

Ahogy elemelem az arcomtól a sálat, a vetítés halványabb, a hang halkabb. Az érzés viszont leírhatatlan(ul) erős. Egy egysejtűvé fejlődsz vissza. Nem érted, miért húztad el az arcodtól, meglepődsz magadon. (ilyen hülye lennék?) Pár másodpercig állsz csak némán, bambulva. Aztán minden előjel nélkül. Mintha valami ólomtömbbel mellkason lőttek volna, sírsz. (vagy zokogsz) De nem sokáig...Csak egy 5-10 percig. Közben magadhoz öleled (a sálat). Megtisztítja a lelked. Szomorúságnak nyoma nincs. A boldogság égiszéért sírsz. (Hogy miért?) Megértetted, mit jelen valójában. Megértetted milyen hihetetlen erővel szeretsz.

2009, szilveszter, átmenet, éjfél, 2010,
--> Boldog Új Évet!

Lucius, a Trigellinus klánból

 

Van egy állapot. (egy komoly) Ebben az állapotban (csakis ebben) az emberben valahogy istentelenül felkorbácsolódnak az érzések. Mint egy tomboló vihar, gyökerestül tépi ki a fákat a földből. (Ha rá gondolsz) Olyan finom, mint egy - szinte - észrevehetetlen, puha érintés. Mint amikor nyáron ülsz kinnt a szabadban, és valami megsimítja az arcod (szellő), de a pitypangok egy milimétert sem rezdülnek tőle. De (éppen ezért) olyan erővel, intenzitással hat reánk, mint semmi azelőtt. (tényleg semmi) Épphogy beleremegsz...felpezsdíti a véred, a lelkedben okoz fénylő világosságot. (Nem olyat, mint amilyet megszoktál) Egészen más világosság ez. Felszabadít... Eleinte nem hiszed el, hogy ez megtörténik veled. Aztán kezdesz tőle félni...félsz a hatalmától, hogy bekebelez, elnyel. Egy szempillantás múlva pedig (egy, ha mondom) azt veszed észre, hogy egy ideje (a szempillantás heteknek tűnik) ez lett a célod, minden egyes héten. (Mire erre rájössz) "Függő"? (ha ez a jó szó rá) leszel. Tán vesztedbe rohansz, mint egy kiéhezett, szomjas távfutó a sivatagban, csak egyre gyorsabban vágtatsz (nem ismersz félelmet). De nem érdekel. A távcső már nem kell... Elég a puszta szemed. Az erdő barátságosabb (mint azelőtt valaha). Az őz roppant halkan és finoman lép. (De az ág a szívedben reccsen, mire kecses lábát puhán lefekteti) S az ágból (mint egy gyorsított felvételen) hatalmas, erős gyökerű fa nő. Amit lehet, hogy saját magadnak kell kivágnod. (reménykedsz, hogy nem így lesz) Az ég kék. (sötét[kék]) Látod elsuhanni a kék madarat. Észrevétlen akart beléd költözni. De te felismerted az érzést. Saját kezeddel tártad ki a nagy és nehéz tölgyfaajtót. Vársz. (de annál jobban szeretsz)Megpróbálod szavakba önteni, mit érzel és hogyan. Elolvasod.(Majd rájössz) Korántsem adja vissza azt, amit érzel (csak egy cseppnyi töredékét) Leírhatatlan. Miért élsz? (Hogy érezhess) Miért érzel? (Hogy szeress) Equiulibrium. Mi okból szeretsz? (Megfogalmazhatatlan). S ha vesztesz, (micsoda veszteség ez?!?!) az is toronyként magasodik (mások sikerei fölé). Imádlak (szeretlek).

  Lucius, a Trigellinus klánból

Letellt. A rohanás, a kavarodás, a tömeg. S most olyan, mintha minden aludna még egy picit, mielőtt jön 2010 és elragad minket elsöprő kezdetével. (azon az éjjelen). Borús az idő, szürke mint az unalom vad és háborgó óceánja. (Hogy lehet egy háborgó óceán unalmas?) Kár. (az ég) Még a gyertyaláng is ráérősen hajladozik előttem, mint valami kecses, 19. századi orosz balerína, alul meg-meg libben szoknyája. Majd feléd kacsint s hívogató pillantásával vonzza a tekinteted. Ha tél van, legalább normálisan látszana. In concreto; hó s emellett üvöltsön a farkas. De nem.
  

Épp úgy borult fel ez is, mint minden más. Mint ha a történelem egy hatalmas karamboljában vennénk részt. Káosz? Nem. Sajnos nem. Inkább megrendezett. (Színház az egész világ?)
"Ó, tudom már, ezt az a buzi fülbevalós, francia csóka mondta nem?"

Káosz és tapsvihar.

 

Lucius, a Trigellinus klánból

 

Úgy ültem le, hogy írok ide egy konkrét esetet, ami ma történt velem egy asztaltársaságban. De aztán, ahogy belegondoltam, mit is írhatnék, rögtön elkalandoztak a gondolataim. Csodálatos a kommunikáció minden formája... Gondoljunk csak bele, mennyi mindent eltud árulni egy lopva tett pillantás. Egy gyengéd érintés, mely lágy szellőként simogat, vagy épp durva viharként taszít el.

Egyik célunk megtalálni az élet értelmét egymás írásaiban. Nos, én úgy vélem, hogy az életnek éppen az a lényege, hogy megpróbáld megkeresni az értelmét. Ennyi és semmi más. Valójában meghatározhatatlan. De keressük.
 
Miért? Mert az emberiséget, a gondolkodó embert mindíg az érdekelte a legjobban, amit nem tudott megfejteni. Hiszen egy megfejtett dolgon miért lenne értelme gondolkodni? Maximum azért, hogy felülbírálhassuk önmagunkban, ami időközönként, valamint nagy döntések után mindíg egy roppant hasznos dolog. Sokan mondják, hogy a szabályok azért vannak, hogy áthágjuk őket. Úgy vélem az élet értelme olyan dolog, ami emberi optimizmusunkból fakadó téveszme. S amelyért mindent képesek vagyunk megtenni, mégpedig azért, mert nem tudjuk megtalálni. Ettől olyan érdekes.

Erről a dologról, valamint a halálról szól minden egyes komolyabb mű, mert egyfajta utat kíván nekünk mutatni.  Ez adja az alapját egy jó műnek, mert csak az gondolkodtat el igazán, az motivál. Megismerni önmagad s ezáltal, de csak is ezáltal megtalálni a választ arra a roppant bonyolult kérdésre; Miért élek? Őszintén megmondom, néha félek az olyan emberektől, akik ezt pontosan megtudják határozni. Vagy nagyon okosak és valóban gyökerestül kiismerték önmagukat, vagy nagyon rossz útra tévedtek az elmélkedés kanyargós ösvényéről letérve.

No perzse a legtöbb embert, ez ma már kevésbé érdekli, mikor van Mónika és Balázs show-juk. Mikor felvételről, a TV-ben nézhetik meg, mire képesek felnőtt nők a pénzért. (Benkő feleséget keres) Ahol a diszkók posványában dagonyázik a "jövő remény(telen)sége". Azoknak, akik a társadalmat szándékosan saját céljaik elérése érdekében butítják, csak egy idézettel válaszolnék minden törekvésükre;
 

" Be van fejezve a nagy mű, igen.
  A gép forog, az alkotó pihen."

Lucius, a Trigellinus klán sarja 

 

Mi? Hát a hav. Leesett, végre. (hideg) Olybá tűnik, mintha a természet ilyenkor haldokolna. (míly szép halál ez neki) Az emberek kabátjaik, sáljaik takarásában vonulnak végig sietősen az utcákon a hideg elől, valami melegebb helyre. Mindegyikük siet. Este is. Ha esik a hó, a legtöbbjének eszébe sem jut felnézni egy kicsit az égre, hogy 1-2 percre megállítsa az időt (a saját idejét, amiben állandóan csak rohan) és gyönyörködjön benne.

Nos valami ilyesmi ez a fura szó. Pixeldimenzió. Ebben élnek ők. Nap mint nap elszaladunk ilyen dolgok mellett. Persze én vagyok a nem normális, hogy ezeket a dolgokat néha 5-10 percig tudom bámulni az utcán. Az ember áhít és elbukik. De azért egy keveset mindíg győz :) (remélem)

 

Lucius, a Trigellinus klán sarja voltam

Ez az oldal abból a nemes célból fogantatott, hogy az emberek számára felkínáljuk a kérdést; Lenni vagy nem lenni? Mi is a lét? Miben nyilvánul meg és tulajdonképpen mi is életünk célja, értelme? Szeretnénk egymás elmélkedésében megtalálni a bölcsességet és az emberi értékeket. Továbbá úgy gondoljuk, hogy a közöny az ember legnagyobb ellensége. Aki nem tesz semmit, nem gondol semmit, az igazán veszélyes a társadalomra. Hogy miért? Mert beletörődik ebbe a képtelen állapotba. Azt akarjuk elérni, hogy az emberek szakadjanak ki a "pixeldimenzióból". Ébredjenek fel! 


"Élet: folyamatosan felfedezni egy új világot magadban, folyamatosan tágítani önmagad határait, és rájönni, mit vagy képes elérni azáltal, hogy új dolgokat tanulsz meg és sajátítasz el. Az élet az, ahol lehetőséget kapsz valóra váltani az álmaid." 

  Marie Clarence

 

A Romantikus Realisták írásai által az olvasó betekintést nyerhet pár fiatal gondolataiba. Reméljük, arra késztettünk, hogy végre felébredj! Eddig még csak ketten vagyunk, de reméljük, hogy további tagokra is szert tehetünk.

 

Várjuk írásaitokat, gondolataitokat a pixeldimension@windowslive.com e-mail címre!